One of Fabó's later poems, A kövület reads like an autobiography of someone erased.
The garden no longer responds.
Just the lye vestige lingers whitening the stones
Where the mire and the ravaging have withdrawn.
You no longer savor the taintings
Because your tongue turned as well to stone
Beneath a silent, Latin legenda.
No flower sprouted from inside you
But the silence crystalized.
A cold, transparent fixity
And it wants nothing, but to be,
While the wind still wears your name
As the wall of the house collapses.
----------------------------------------------------
A kövület
A kert már nem válaszol.
Csak a lúg fehér nyoma maradt a köveken,
ahol a sár és az erőszak elvonult.
Már nem érzed az ízeket,
mert a nyelved is kővé dermedt,
egy néma, latin felirat alatt.
Nem virág hajtott ki belőled,
hanem a csönd kristályai.
Hideg, átlátszó fegyelem,
ami nem akar semmit, csak lenni,
miközben a szél a nevedet
koptatja el a ház falán.
